Jobbat érdemelsz nálam...

Egyik lábam berakom a kapcsolatba, a másikat (a szebbiket) meg kint hagyom. Nagyon ügyelek rá, hogy csak addig éljek a másik fél által románcnak nevezett valamiben, amíg nekem jó. Aztán elkezdem túl szorosnak érezni, és továbbállok...

Mr. Hódító: mindenből a legtökéletesebbet akarja Az ujjam köré csavart áldozatnak úgyis csak fájdalmat okoznék, így ő is nyer, ha pontot rakok a történetünk végére - nagyjából ez cikázhat egy elköteleződési fóbiás fejében. De miért tölti el félelemmel, hogy megállapodjon? Nem, nem azért, mert nem vágyik társra, szerelemre, romantikára. Épp ellenkezőleg: mindenből a legtökéletesebbet akarja. A megálmodott ideálhoz azonban senki sem érhet fel. Vagy csak ideig-óráig, napokra vagy hetekre. Akadnak olyanok is, akiknek nincsenek ideáljai. Csak azt tudják, milyen partnert nem szeretnének soha többé. És félnek. Saját maguktól, az érzéseiktől, de leginkább attól, hogy megint csalódniuk kell. Merthogy ez az a típus, aki azért választja inkább az egyedüllétet, mert kapcsolata(i) csúnya véget ért(ek), és semmi kedve újra céltáblaként felkínálni magát. Persze tudja ő, hogy nem maradhat így örökre. Hogy nem vándorolhat örökké szívről szívre, hogy egyszer az ő szépsége, bája vagy sármja is megkopik, de a jelenben lelke szárnyalása a legfontosabb. Árulkodó jelek: • Sosem emleget közös jövőt, az ő szájából aligha hangzik el a „Majd jövőre...” kezdetű mondat. • Hangulatai szélsőségesen változhatnak. • Szinte kutatja benned a hibát, előszerettel kötekszik, vagyis még véletlenül sem viselkedik úgy, mintha te lennél álmai asszonya/férfija. • Nincs igénye arra, hogy gyakran találkozzatok, megelégszik a heti 1-2 randival. • Nem igazán érdeklődik a dolgaid iránt, ellenben szívesen mesél magáról. • A házasság szerinte teljesen elavult intézmény, a gyerekvállalás pedig még korai. • Nem mutat be a családjának. • Nem tagadja, hogy vannak ellentétes nemű „barátai”, akikkel időnként muszáj találkoznia. • Rosszul reagál arra, ha neked problémáid adódnak. Akit elkapott a gépszíj „Hogyan lettem kényszeres hódító? – kérdezi a nagyon csinos, napbarnított és fáradt hangon búgó Szilvia. – Másfél éve véget ért életem eddigi legkomolyabb kapcsolata. Az önbizalmam romokban hevert. A páromnak természetes volt a létem, talán ezért, talán másért, de nem sok figyelmet kaptam tőle az utolsó évben. Különösen a nőiességem szenvedett csorbát. Amikor elegem lett és elköltöztem tőle, egy új világ nyitotta meg előttem a kapuit. A férfiak észrevettek, és én is észrevettem őket. Flörtöltem, hódítottam, bódítottam. Elkapott a gépszíj: több vasat tartottam a tűzben. Nem ismertem magamra, de tetszett az a magabiztos, szinte vibráló nő, akinek a bőrébe bújhattam. Aztán elkezdett nyomasztani, hogy most már választanom kell. Beadtam a derekam a legkitartóbb lovagnak. Ám ezzel a varázs megtört. Megint csak egy nő lettem a sok közül, és ami még ennél is rosszabb volt, előre rettegtem a kapcsolattal járó konfliktusoktól, vitáktól, kétségektől, gondoktól, és szép lassan fulladozni kezdtem. Csak arra vágytam, hogy megfutamodhassak. Hogy megint vadászhassak és csilloghassak.” Szilviának természetesen férfi alteregója is létezik. Ő az, akinek az önbizalom építéshez szüksége van a folytonos visszaigazolásra és hódításra. Ő az az önző pasi, aki felhív kétszer, aztán soha többé nem hallasz felőle. Ő az, aki maximum annyit mond (vagy ír) mielőtt lelépne, hogy neki ez most nem fér bele az életébe, és különben is, te nem voltál boldog mellette. Úgy csinál, mintha meg akarna kímélni, de közben csúnyán beletrappol az önbecsülésedbe. Vagy szépen elhiteti, hogy csak magadra vethetsz, amiért neki tovább kell állnia. Ismerős történet?  "Csak arra vágytam, hogy megint vadászhassak és csilloghassak." Jobbat érdemelsz nálam... Az elköteleződési fóbiásoknak két nagyobb csoportja létezik. Az egyikbe annak a csoportnak a képviselői tartoznak, akik legalább megkísérelnek a cserbenhagyás előtt álló társuk fejével gondolkodni. Az ő szájukból hangzik el oly gyakran, a „Te nálam sokkal jobbat érdemelsz” vagy a „Te egy csodálatos lány/pasi vagy, de…” kezdetű mondatok. A lelketlenebbikének viszont csak saját maga számít, és az, hogy elvárásai és igényei nem találtak maximálisan kielégítésre. Vagyis amint világossá válik számára, hogy a nő bár csinos és okos, de mondjuk rosszul öltözködik, vagy nyomkodja a pattanásait a tükör előtt, fel is út, le is út. Mert ő nem ilyennek álmodta meg... Neki jobb kell. Ha szerencséjük van, hosszas kutatás után talán emberükre találhatnak, de gyakrabban fordul elő, hogy végül nagy keggyel lejebb adnak az igényeikből és sikerül megalkuvóan belesüppedniük egy kapcsolatba. Ám boldoggá csak akkor válhatnak, ha végre magukba néznek, és rádöbbennek, hogy ő maguk is milyen messze állnak a tökéletességtől, valaki mégis szereti őket. Olyannak, amilyenek. ... valaki mégis szereti őket. Olyannak, amilyenek... Nem a hódítás boldogít! Az elhagyott vagy mellőzött félnek a legtöbbször mindösszesen annyi a bűne, hogy nem tud minden pontban megfelelni Mr. vagy Ms. Fóbiásnak. Az esetek többségében sosem tudja meg elsőkézből, hogyan került a habkönnyű ábrándok szigetéről parkolópályára. Andrással is ez történt, és bizony időbe tellett, mire elrendezte magában a viharos románcot: „Beleszaladtam a hölgyeménybe, de sajnos nem volt a homlokára írva, hogy évek óta úgy cserélgeti a pasikat, mint más a zokniját. Mindenáron a tökéletest kereste. Valakit, akinek hatalmas lelke van, de egy Casanova is egyben, aki tökéletesen kihozza belőle azt a Nőt, akivé válni akar. Lassan rájöttem, hogy én is csak egy lap vagyok abból a pakliból, amiből bármikor előránthat. És mivel többszörösen be volt biztosítva, könnyedén kihátrált a kapcsolatból, amint a legapróbb problémák jelentkeztek, vagyis esélyt sem adott arra, hogy egymáshoz csiszolódhassunk. Rádöbbentem, hogy az érzelmektől fél. A sajátjaitól és az enyémektől egyaránt. Talán egyszer ő is megérti, hogy nem a hódítás, hanem a szeretett személlyel töltött percek hordozzák magukban az igazi boldogságot.”  ... nem a hódítás, hanem a szeretett személlyel töltött percek hordozzák magukban az igazi boldogságot...